Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:
Az ebédlőszekrényen egy kristályvázában rózsák illatoztak s az asszony ott állt a nyitott ablaknál és kibámult a késő délutánba. Innét, az emeleti ablakból, messze el lehetett látni: a napfény mint áttetsző, aranyvörös fátyol lebegett a kisváros háztetői felett, valahol a közelben egy zongora szólt, futamai szinte szikrázva és tündökölve ömöltek be ide a szobába. Úgy tetszett, mintha az Idő állt volna s mintha minden, amit ez a pillanat összefogott - az édes és hűvös rózsaillat, a háztetőket elöntő alkonyati napfény, a zongora hangjainak áradó, apadó és elsikló hullámai - mindez örök és évek óta tartana.
Huszonhét éve már!
Huszonhét év! A város végén, a vén fákkal szegett töltés mentén álmosan hömpölyög és örvénylik a Saone, ugyanúgy, mint minden nyáron s nem változott sem a táj sem a város; nyári délutánjai éppen olyanok, mint huszonhét évvel azelőtt. Az autók, amelyek felbukkannak és végigrohannak főutcáján Párizs felé, vagy Párizs felől: kihalt utcákon száguldanak végig az autómotor süket búgása közt a délután holt és üres lángolása alatt, - izzó csend a krétafehér fényben s a csendben semmi mást sem hallani, mint egy zongora gyöngyöző hangjait, amint kihullanak valamelyik ablak zárt redőnyei mögül. A redőnyök mögül, amelyeknek zártsága mögött egy csomó élet; egy kisváros élete.