A meredély szélén [antikvár]

Aurora Én én vagyok. És elmesélek egy történetet. Úgy mondják, a fenti szavak a legnehezebbek egy író számára. Azaz ahogy elkezdi az ember. Az öcsém első történetéből loptam el a mondatot. A kezdő sora mindig lenyűgözött az egyszerűségével. Tehát, most elkezdem. Figyelmeztetlek, hogy nem vagyok gyakorlott ebben. Valójában nem is emlékszem, mikor ragadtam utoljára tollat. Tudod, mindig is a testemmel beszéltem. Mivel többé nem tehetem, ügy döntöttem, most az elmémmel teszem. Nem azért írok, hogy kiadassam. Attól tartok, ennél önzőbb vagyok. Életemnek azt a szakaszát élem, amelytől mindenki retteg: a múlttal töltöm ki a napjaimat, mert már alig van jövőm. Elfoglalom magam valamivel. Azt hiszem, a történetem - amely rólam meg a családomról szól, és a születésem előtt majd száz évvel kezdődik - érdekfeszítő. Tudom, hogy mindenki ugyanezt gondolja a saját történetéről. És ebben van igazság. Minden emberi lény létezése lenyűgöző; jóságos és gonosz figurák hosszú sora alakítja. És valahol útközben szinte mindig ott a varázslat. Egy ismert tündéimese hercegnője után kaptam a nevem, talán ezért hittem mindig a varázslatban. Ahogy idősebb lettem, ráébredtem, hogy ezek a mesék allegóriák az élet nagy táncához, amelyet mindnyájan attól a pillanattól kezdve járunk, hogy megszületünk. Aztán halálunk napjáig nincs menekvés. így hát, kedves Olvasó - szólíthatlak így, mert feltételezem, ahogy ezeket ci sorokat olvasod, a történetem közönségre talált —, hadd fogjak a mesémbe! Mivel sok szereplő jóval a születésein előtt meghalt, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a képzelőerőmmel újra életre keltsem őket. _ 7 ~