Bővebb ismertető
Részlet:
Még egyszer kezet fogunk, aztán végképen elválunk az ifjuságtól, itt lesz a béke.
A legtöbb férfi, aki e századeleji generációból való: kétszer éli át küzdelmes ifjúságát. Húsz esztendő előtt soroztak először és a vagyon oly könnyü a zsebben, mint józsefvárosi ifjú korunkban. Egy új cipőnek, új kabátnak, új nyakkendőnek, jó ebédnek, kényelmes napnak és falusi kolbásznak épen úgy örvendezünk, mint egykor régen, amikor még semmink se, csak reményünk, egykor majd mindenünk lesz. Borunk, békénk, gyerekünk. Barunk oly kevés, mert akkor volt: békénk nincsen, pedig már azt hittük, hogy bejártuk az élet göröngyös elejét, a tiz körömmel vájót és szippantunk a levegőből, a francia polgárok túlfűtött lokomotivval küzködő ifjúságból; helyükre értünk a verejtékes tornában, megérkeztünk a nyárfához, amely azalatt ezentúl már csak mosolyogva üldögélünk, jóízük vagyunk, akik negyvenesztendős korunkban nyugalomba vonulhatnak, önmaguknak élhetnek, mert odáig annyi értéküt dolgoztak: s az történt, hogy újra kellett kezdeni mindent, a pénz megismerését, a munka új értékelését, az ebéd árát s a nincstelenség megszokását. S a gyerek, akinek úgy örültünk, mint a gólya a fiának, tizennyolcesztendős korában elmegy mellőlünk, mint egy vándorlegény, hogy talán többé soha nem lássuk. Vajjon hol veszünk új gyereket?