A munka [antikvár]

„Ülj ​le, te, haramiaképű mögém, aztán szorosan kapaszkodj a nyakamba, amíg a fülednél fogva, mint egy békát, a mocsárba nem hajítlak. Mert én mérges természetű ember vagyok!…A jellemem nagyon is szúrós…Elintézlek!” A haramia megrémült, ismét összerondította magát, mint a mi Zsorzsikunk…Markolavna, forduljon egy kicsinység félre, én most a férfi népségnek mesélek. Teljesen és egészében. – Nem, nem. Nem szükséges. Folytasd csak – biztatták a férfiak s a nevető Markolavna is. – Na, jól van. Elindultunk tehát a haramiával. Nos megyünk és megyünk…Hogy mi történt aztán, rögtön eszembe jut… Pfuj! – Tetveskin Mérnök szipogni kezdett, piszkos kezével megvakarta fejét, s tüstént észbe kapott. – Vagy úgy! Szóval megyünk, megyünk… A haramia ott ül mögöttem, az övemet fogja. S érzem, srácok, hogy mindkét szeméből záporzik a hátamra a könnye, a hátamra, vállamra – kopp-kopp-kopp. Erre annyira megsajnáltam, hiszen mégiscsak a dolgozó osztály gyermeke, egy lovas gazda. S bár sajnálom, gondoltam, rá kell ijeszteni. Így szólok hozzá: „Ne szipogj. A proletár Moszkva nem hisz a könnyeknek. Jobb, ha téged, te bandita, elviszlek a Vasorrú Bába kunyhójához, s mint a mesében, borcsot főzök belőled” Erre ő: „A Vasorrú Bába másodízigleni nagynéném.” Mit tagadjam, egy pillantara elfogott a félsz, a programot azonban minimum teljesítenem kell: „Mostanság rendeleti úton megszüntették a nagynéniket.”