A nagy éhség [antikvár]

Semmiféle vihar nem tombol úgy, mint az északnyugati, amikor a hosszú téli estéken befészkelődik a fjeldek közé, tajtékzón és zenebonásan. Hánytorgóra veri a fjordot, a csónakok fölhányják cigánykerekeiket a szürke halászkunyhókig s a régi, biztos csűrhídlások megereszkednek s úgy szállnak a falu fölé, akár a madarak. «Hogy a csodába!» kiáltják a lányok fejés idején s négykézláb másznak át az udvaron; egyik kezükben kialudt a gyertya s másik kezükből kihullt a rocska. S «Jóságos ég!» kiáltják az öregasszoyok a kályhasuton s rémüldözve gondolnak a lotofhalászokra, akik esetleg kint éjszakáznak ma is. De a csendes áprilisi Nap annál fényesebben és lágyabban nevet le a fjord hasadékaira meg a hegyfokra. S apálykor egész királysága emelkedik ki a furcsa szigeteknek, dünáknak és tengerifűves szikláknak. Kisfiúk gázolnak köröskörül a fényes pocsétákban, ahol apró félszegúszók siklanak tova, alig nagyobbak egy ötörésnél. Majd lélekzeni kezd a sósvíz meg a nedves, meleg ársziget, aztán a halászmadár megül egy nagy kövön, földugja vörös csőrét a magasba s ráfüttyent a Napra: klip, klip - itt a tavasz.