A Nagy Hadronütköztető [antikvár]

őszi chanson Valahol falevelet égettek. Kesernyés, fehér füst szállt az elhanyagolt sétányon. A járdát szabályos időközönként beton lépcsőfokok szabdalták, egy-kettő-három, szünet, egy-kettő-háromnégy-öt, szünet, egy-kettő; a ritmus kiszámíthatatlan volt, akár egy hatalmas, aritmiás szív nekilódulásai. A meredek emelkedőn ziháló-gőzölgő férfi számára valóban ez a hegy volt a város szíve. Beteg, szuvas szív, mely egyre lomhábban pumpálja az alvadó, sűrű vért, de mégiscsak az egész, agóniájában is csodálatos szervezet középpontja. A hegy keleti lejtőjén negyvenezer ember — tavalyelőtt már csak harminckilenc, idén harmincnyolc — éldegélt egy gigantikus lakótelepen, minden panelgettók legreménytelenebbjében. Az egyenbarna sötétítőfüggönyös ablakok egymás csillogását tükrözték vissza, ha a napfény nagy néha utat talált a házak közötti keskeny szurdokokba — mintha szemüveges emberek serege tárgyalna valami sötét titkot, arcukat egészen közel dugva egymáshoz. Műanyagflakonos bor és akciós parizer táplálta az itt élők kirobbanó, ösztönalapú vitalitását. A többnyire fás szárú cserjékről és aradi vértanúkról elnevezett utcákon (galagonya, áfonya, Dessewffy, Damjanich) engesztelhetetlen, szegénység szülte pragmatizmus uralkodott. Aki hibázott, másnap már csak a kirakat túloldaláról ácsingózhatott az akciós parizerre. Almoknak itt nem volt helye. 7