A nagy utazás [antikvár]

I összezsúfolt testek a vagonban, nyilalló fájdalom a jobb térdben. S a nappalok. Az éjszakák. Minden erőmet megfeszítem, próbálom megszámolni a nappalokat, számolni az éjszakákat. Talán világosabban fogok látni. Négy nap, öt éjszaka. De úgy látszik, rosszul számoltam, vagy pedig vannak napok, amelyek éjszakává változtak. Túl sok éjszakám van: felesleges éjszakáim. Az bizonyos, hogy reggel kezdődött az utazás, igen, egy reggel. S aztán az a nap. S aztán az éjjel. Feltartom hüvelykujjamat a vagon félhomályában. Hüvelykujjam jelenti azt az éjszakát. Aztán egy másik nap. Franciaországban voltunk még, a vonat alig haladt előre. Hangokat hallottunk néha, vasutasok hangját az őrök csizmájának dobbanása mögött. Felejtsd el azt a napot, a reménytelenség volt maga. Még egy éjszaka. Másik ujjamat is feltartom a félhomályban. A harmadik nap. Még egy éjszaka. Bal kezem három ujja. És aztán a mai nap. Négy nap tehát s három éjszaka. A negyedik éjszaka felé haladunk, az ötödik nap felé. Az ötödik éjszaka, a hatodik nap felé. De hát mi haladtunk vajon, mi? Mozdulatlanok vagyunk, összezsúfolva mind, az éjszaka halad eljövendő mozdulatlan holttesteink felé. Harsányan elnevetem magam: olyan lesz, mint a Bolgárok Éjszakája, szavamra! - Mit gyötröd magad? - mondja a fiú. Compiégne-ben, a felszállás forgatagában, üvöltések és ütlegek közepette kerültünk össze. Úgy viselkedett, mintha egész életében ezt csinálta volna, száztizenkilenc