A nápolyi testvérek [antikvár]

Részlet a könyvből: Domenico Pascarella vasárnapi éneke. Minden városban más-más arccal jelenik meg a vasárnap s nemcsak önmagában alakul át, de minden évben és minden évszakban cseréli arcát, - nemcsak a városok szerint változik, de más és más minden kerületben és plébánián. A gyermekek értik legjobban a vasárnapot, - ők meg az öreg emberek és a szegények, akik már megadták magukat. Az erősek és tevékenyek előtt nem kedves; ezek gyűlölik a vasárnap nyugalmát s vad szenvedéllyel kavarják fel, amikor megrohamozzák a futballpályákat, betódulnak a gőzölgő mozikba és harcias csapatokban özönlik el a kirándulásra ítélt természetet. És mégis; e tömegek ellenére sem veszítette el a vasárnap igazi ízét, ezt a különös keverékét szórakozásnak és melankóliának, békének és kétségbeesésnek, nyájbaterelődésnek és magánynak, várakozásnak és csalódásnak. Isten pihenőnapjából még mindig árad az ezeréves megszenteltetés s a hatodik nap borzongatóan szelíd áldozati füstje, akármilyen gyűlölettel is szaggatják szét csendjét az autótülkök és rádiók. A Pascarella-testvérek számára gyermekkoruk óta mindenképpen a legjelentősebb nap volt a vasárnap. Ez a hat testvér - három fiú, három lány - széles e világon semmit sem mondhatott a magáénak egymáson kívül, így rendelte ezt a természetük és a sors egyaránt. Persze hétközben is sok órát töltöttek együtt, de a vasárnap valami régen megszokott áhítatot adott e szeretetnek és egységnek. Ilyenkor megszűnt a sok apró civakodás, gyámkodás, féltékenység, amely különben elkerülhetetlen olyan emberek között, akik túlközel élnek egymáshoz s ebben a vasárnapi harmóniában csupán egyetlen komoran fenyegető hang lebegett: az előérzet, hogy ez talán nem marad így mindörökre.