A nemzet napszámosai [antikvár]

Magamnak kell elbeszélnem ezt a történetet és csak azt sajnálom, hogy nincsen nótája, hogy hadd ríkatna meg benneteket, mikor azt az első cigány tizenketted magával végig hegedülné. Szép lassan kezdődnék a nóta, az első hegedű után alig merne megszólamlani a többi, kivált a nagy bőgő, mely úgy is csak kullogva megy a többi után, hogy ha a többi elment, ő se maradjon otthon; a klárinét is alig merne megnyikkanni, mely a többinek szomorúságából egymaga mer kivigyorogni, összelótván-futván a sok hangon, mintha mindig csiklandoznák; míg a három kontra a sarokban húzódván, csak nyögni segítene. A cimbalom lenne a legelső kisérő, mintha legjobban megférne benne az ötvenesztendős küzdelem, mit én elmondani kívánok, és csak annak az egy embernek a keze után szólamlik meg, ki két kis fának begöngyölt végével érintvén a beszédes húrokat, oly szépen csalja ki a hangot, míg az avatatlan kéznek legelső ütése rögtön agyonverné. Hosszú útra megyek, apáink erkölcsét akarnám elhozni a multból, bár csak valamennyien eljönnétek velem. Nem hívok senkit; hanem aki a multnak tetteiben példát nem lát, ki a jelenben teendőt nem talál s jövendőért áldozni nem akar,... kérem, ne jöjjön el.