A padlás meg a halál [antikvár]

A padlás meg a halál - Ott lenn álltam az udvaron, édes gyermekem. De rettentő nagyok az ilyen pesti házak! Az ember megáll az udvar közepén, néz fölfelé, csak néz és olyan rettenetesen messzire látja az úristent, hogy arra kell gondolnia, vajjon onnan, ahol ő trónol, csakugyan beláthatni az ilyen sötét, szomorú mélységbe, mint az a köves pesti udvar? Kő, meg becsukott ablakok ... A te ablakod is be volt csukva és te nem voltál otthon, gyermekem. Én lent állottam az udvaron, mint az énekeskoldús. Kevesebbet kértem még annál is, csupán csak azt, hogy bár láthatnám egyszer, egyetlen egyszer, hogy ugyan milyen is az a szoba, amelyikben te lakol, édes gyermekem. Hogy milyen a fala, a padlója, a mennyezete a te szobádnak? És szerettem volna megsimogatni az ágyadat... Ugy-e, selyemből van a te párnád, bársonyból a te paplanod, szép leánygyermekem? Ó, bizony én darócban verejtékeztem érted, nehéz daróc alatt. Ott szenvedtem én ki néked ezt a selymet, ezt a bársonyt... Mondád, mikor otthon valál, szép képeid is vannak, puha szőnyegen tapod a lábad. Rá sem mertem volna lépni, jaj, dehogy is, az én nagy, idomtalan cipőmmel. Ráterítettem volna a szívemet a szőnyegedre, inkább azon jártam volna.