A pap [antikvár]

A norvég irodalom és művészet csodálatosan gazdag és termékeny szakaszhoz ért a nyolcvanas években. Nagy költőink: Henrik Ibsen, Björnstjerne Björnson, Jonas Lie és Alexander Kielland meghódították egész Skandináviát, sőt az első kettő neve kisugárzott Európa idegen tájaira is. Az irodalom roppant lendítőerőnek bizonyult függetlenségi harcunkban Svédország ellen, amelynek liberális politikusai gyakran kölcsönöztek ideákat és jelszavakat a norvég költőktől, mivel akkor saját irodalmukban nem akadt annyi kibuzdult energia. De Björnson és Kielland a norvég belpolitikára szintén rávéste jegyeit; mindegyik rengeteg vitaanyagot szórt szét műveiben, míg újjongva ünnepelte a fejlődés gondolatát. Bennük győzött a darwinizmus s népszerűsödött el Herbert Spencer és Stuart Mill; s ha ily kifejezett egyéniségek egyáltalán tartozhatnak valamiféle iskolához, a realizmus irodalmi programmjára esküdtek csak. Maguk az irodalmi és művészeti dogmák távolról se voltak olyan fejlettek nálunk, mint a legtöbb európai országban, s a norvégek, a messzi végek lakói, gyakran vétették el Európa menetelési ütemét. Mert ebben az izoláltságban majdnem példátlanul megmaradt a norvég művészet eredetisége. Mialatt lakosságunk széles rétegei a politikailag halott századok során végig megőrizték tiszta középkoriságukat a szellemi irányok összes változásaitól menten, más köreink erős kulturérdeklődésükkel és európaiságukkal tüntek ki. Mindez sorsdöntően fontosnak bizonyult politikai és gazdasági fejlődésünk rendjén s ugyanakkor bőven, valósággal kimeríthetetlenül áradtak művészetünk forrásai.