A Párisi Notre-Dame I-II. [antikvár]

Néhány esztendeje, mikor e könyv írója a Notre-Dame-ot szemlélet, vagy inkább bújta, egyik tornyának valamely sötétlő zúgában az 'an'atkh szót találta kézzel a falba vésve. Ezek görög öregbetűk mélyen ültk a kőben s ódonságuk megfeketítette őket; ki tudja, mi sajátos jelei voltak a gótikus szépírómesterségnek, formájukban, alkalmazásukban; vajjon azért vésték volna be őket, hogy arra emlékeztessenek: középkori kéz írta oda? - Különösen ez és a beljük rekesztett gyászosan végzetes jelentőség ragadta meg mélységesen a szerzőt. Kérdezte magát, meg próbálta fejteni, ki lehetett az az elkárhozott lélek, amely nem akart anélkül megválni a világtól, hogy a vén templom homlokán ezt a bűn- vagy baj-bélyeget ott ne hagyja. Azóta, nem tudom, eltapasztották-e a falat; vagy lekaparták-e; a fölirat elpusztult. Mert hiszen így bánnak vagy kétszáz esztendejea középkor csudálatos szentegyházaival. Mindenfelől rájuk érnek a csonkítások, belsejükben csk úgy, mint külsejükben. A pap tatarozza, az építőmester levakarja; jönnek ráadásul a népek s lehordják. Így tehát azon a gyarló emléken kívül, amelyet e könyv szerzője itt szentel neki, nem marad többé semmi a Notre-Dame komor tornyába vágott titokzatos szóból, semmi sem marad abból az ismeretlen rendeltetésből, amelyet oly búskomolyan zárt volt magába. Aki e szót a falba írta, többszáz esztendeje elmúlt a nemzedékek sorából, elmúlt a szó is a templom faláról, előbb-utóbb a templom is elmúlik talán a föld színéről. Erre a szóra készült e könyv.