A pármai kolostor [antikvár]

1830 telén s Párizstól háromszáz mérföldnyire írtam ezt a történetet, így semmiképpen nem gondolhattam 1839 eseményeire. Sok-sok évvel 1830 előtt, abban az időben, amikor seregeink beszáguldották egész Európát, a véletlen, s beszállásolási jegyem egy kanonok házába vetett: Páduában történt, ebben az elragadó olasz városban. Vendégeskedésem hosszúra nyúlt, s a kanonok meg én barátok lettünk. 1830 végén ismét Páduába kerültem, és rögtön kedves kanonokomhoz siettem: tudtam, hogy már nem él, de még egyszer látni szerettem volna a szalont, ahol annyi szép estét töltöttünk, s ezek az esték annyiszor hiányoztak azóta. A házban a kanonok unokaöccsét találtam, s az unokaöcs feleségét - régi jó barátként fogadtak. Később mások is jöttek, és csak jó sokára váltunk el; az unokaöcs remek zabaionét hozatott a Pedroti-kávéházból. Legfőként Sanseverina hercegné története tartott együtt mindannyiunkat késő éjszakáig; valaki éppen csak kimondta a nevét, s a kanonok unokaöccse a kedvemért felelevenített minden részletet. - Abban az országban, ahová most indulok - fordultam barátaimhoz aligha lesznek ilyen éjszakáim; s hogy a hosszú esti órák múljanak, regényt írok majd ebből a történetből.