A pesti vonat [antikvár]

Az elmúló huszadik század végleg magával viszi azt az ideológiát, amely - abban a hitben, hogy megváltja az embereket a kizsákmányolástól és a társadalmi egyenlőtlenségektől - szabadság, emberi méltóság, alapvető emberi jogok nélküli életre itélte őket azokban az országokban, ahol uralomra jutott. Ma már csak kevesen hisznek abban, hogy a kommunizmus, ha másféleképpen próbálják megvalósítani, elérhette volna vagy elérhetné utópisztikus céljait. De azt tudjuk, hogy mindmáig bárhol próbálkoztak a közismert formákban és módokon a megvalósításával, ezeket a célokat nem érték el. Benedetto Croce (1866-1952) és Márai Sándor (1900-1989) már fél évszázaddal ezelőtt is nagyon jól tudta ezt. 1949. február elején egy nápolyi találkozásuk alkalmával a nagy hatású olasz filozófus - maga Márai mesél erről a Napló egyik fontos fejezetében - bizalmasan megsúgta a magyar írónak: - „A kommunisták nem akarhatják a szabadságot [ ]. Ez természetes. Ok zsarnokok, nem szocialisták. Kérem [ ], Mussolini tirannus volt. Engem csak azért nem bántottak a fasiszták, hogy megmutassák a világnak, nem olyan barbárok ők, mint amilyenek a valóságban voltak. De itt éltem, ebben a szobában, a fasizmus ideje alatt, dolgoztam, magamnak. Mit gondol, a Szovjetben megengednék ezt? - „Nem" - válaszolta Márai. - „A Szovjet nem engedné, hogy hallgasson. Kényszerítenék, hogy beszéljen és az ö szájuk íze szerint beszéljen. Benedetto Croce bólintott. - Mit gondol, mi lesz a magyar liberálisokkal? A társadalmi, szellemi elittel?" - kérdezte az olasz filozófus az írótól. 1 '' 7