A piros cipellős Sally bölcsessége [antikvár]

Az idős nő teleszívja a tüdejét a hűvös őszi levegővel, széttárja a karját, és kivágja a tökéletes magas C-t. A hang tisztán zeng a domboldalt tarkító sírkövek fölött. Senki sem hallja elsöprő erejű, tökéletes hangját, csak a varjak, amelyek az elszórtan álló fenyőfák ágain gubbasztanak, meg a mókus, amely egy makkot ás elő a ferde kőkereszt melletti rejtekhelyéről. A nő a viseltes gyapjtikabátja zsebébe dugja a kezét, és mosolyogva emlékszik vissza a vörös selyemruhára, amelyet egy másik életben hordott sok-sok évvel ezelőtt. Majdnem ugyanolyan színe volt, mint a mostani kopott, piros cipőjének. Nyúzott arcának ráncai és barázdái mögött még felismerhetők az egykori különleges szépség nyomai, a szeme kíváncsian csillog, ahogy figyeli az előtte zajló jelenetet. A sírhelyeket kerülgetve lassan elindul lefelé a zúzmarás füvön. Közeledtére a mókus hirtelen felegyenesedik, ijedten csap egyet a farkával, de nem hajlandó otthagyni a zsákmányát. Ahogy a nő a domboldal alján húzódó ösvény felé tart, megpillant a földön egy szál hervadt rózsát, amelynek rózsaszín szirmait megtépázta a fagy. Felveszi, közelről megvizsgálja, megcsodálja törékeny szépségét, majd óvatosan egy közeli sírkőre helyezi. Az élet tele van apró örömökkel, ha az ember tudja, hol keresse őket. A nő csillogó szeme mindenhol ezeket kutat- 13