A pirosruhás lány [antikvár]

Részlet a könyvből: "1880-ban, egy bolondos áprilisi napon, Andrej, a szerkesztőség altisztje lépett a szobámba és titokzatos arccal jelentette, hogy egy úr mindenáron beszélni akar velem. - valami hivatalnokféle lehet, - tette hozzá Andrej. - Kokárdája van... - Galambocskám, kérd meg, hogy jöjjön máskor, - feleltem. - Ma dolgom van. Mondd, hogy a szerkesztő úr csak szombatonként fogad. - Már három napja a nyakamra jár, fontos ügyben keresi önt... Csaknem sír, úgy kérlel. Azt mondja, szombaton nincs ideje... Tetszik fogadni? Felsóhajtottam, letettem a tollat és vártam a kokárdás urat. Kezdő írók és általában azok, akik nincsenek beavatva a szerkesztősig titkokba s a "szerkesztőség" szóra izgalom fogja el őket, hosszan váratnak magukra. A szerkesztő "kérem"-je után sokáig köhögnek, elmerengve fújják az orrukat, az ajtót lassan nyitják ki, még lassabban lépnek a szobába, s ezzel sok időt rabolnak maguknak. De a kokárdás úr nem sokáig váratott magára. Andrej még jóformán be sem csukta az ajtót, amikor magas, szélesvállú férfit pillantottam meg a szobám közepén. Egyik kezében papírköteget, másikban kokárdás sapkát tartott."