A pók hálójában [antikvár]

Az öreg színház falai megremegnek, a nézők hangos nevetése hurrikán módjára megperdül a helyiség sarkaiban, és visszaörvénylik a terembe. Aztán felcsattan a fülsiketítő taps. A közönség állva, hosszan, kitartóan tapsol, a színészek újra és újra előlépnek a kulisszák mögül, egymás kezét fogva meghajolnak, jelezve, hogy a siker mindannyiuk érdeme. Korabeli színes kosztümök, arcokra merevült mosoly, a szemekben fáradtság, ez azonban a nézőtérről nem látszik Blanka úgy érzi, arcára fagyott a széles mosoly, a szája örökre így marad, fültől fülig, a hátán patakokban folyik a veríték, fején az elöl frufrus, hátul hosszú copfba font paróka alatt sós verejtékcseppek gyöngyöznek. Arra vágyik, legyen már vége. Még egy utolsó meghajlás, integetés aztán a függöny összecsapódik, a nézőtéren kigyulladnak a fények. Végre! Blanka futva indul az öltöző felé, gyors mozdulattal lekapja fejéről a parókát. A haja összetapadt, egészen átnedvesedett az izzadságtól. Karcsú ujjaival, kislányosan levágott körmeivel fellazítja nedves haját, leül a tükör elé, és gyakorlott mozdulatokkal hozzáfog, hogy letörölje arcáról a vastag rétegben felvitt festéket. Épp amikor az elmaszatolt színektől bohócossá válik az arca, a színház igazgatója lép az öltözőbe. - Gratulálok, Blanka. Remek voltál. - Elfelejtettél kopogni. — Blanka nem néz a férfira, tovább törölgeti arcáról a festéket, észre sem véve a pillanat bizalmas voltát.