Bővebb ismertető
Az öreg színház falai megremegnek, a nézők hangos nevetése
hurrikán módjára megperdül a helyiség sarkaiban, és visszaörvénylik a terembe. Aztán felcsattan a fülsiketítő taps.
A közönség állva, hosszan, kitartóan tapsol, a színészek újra és
újra előlépnek a kulisszák mögül, egymás kezét fogva meghajolnak, jelezve, hogy a siker mindannyiuk érdeme. Korabeli színes
kosztümök, arcokra merevült mosoly, a szemekben fáradtság,
ez azonban a nézőtérről nem látszik Blanka úgy érzi, arcára
fagyott a széles mosoly, a szája örökre így marad, fültől fülig,
a hátán patakokban folyik a veríték, fején az elöl frufrus, hátul
hosszú copfba font paróka alatt sós verejtékcseppek gyöngyöznek. Arra vágyik, legyen már vége. Még egy utolsó meghajlás, integetés aztán a függöny összecsapódik, a nézőtéren
kigyulladnak a fények. Végre! Blanka futva indul az öltöző felé,
gyors mozdulattal lekapja fejéről a parókát. A haja összetapadt,
egészen átnedvesedett az izzadságtól. Karcsú ujjaival, kislányosan levágott körmeivel fellazítja nedves haját, leül a tükör elé,
és gyakorlott mozdulatokkal hozzáfog, hogy letörölje arcáról
a vastag rétegben felvitt festéket. Épp amikor az elmaszatolt
színektől bohócossá válik az arca, a színház igazgatója lép az
öltözőbe.
- Gratulálok, Blanka. Remek voltál.
- Elfelejtettél kopogni. — Blanka nem néz a férfira, tovább
törölgeti arcáról a festéket, észre sem véve a pillanat bizalmas
voltát.