A pusztai királylány I-II. [antikvár]

Részlet: Magányos vándorként fut végig a kis folyócska a csendbe borult pusztán. Lágyan csobogó hullámai előtt ismeretlen valami a rohanó hegyi vizek vad csörtetése; nagy kényelmesen folydogálnak tova a simára csiszolt lapos kavicsok fölött, a füzekkel és égerfákkal beültetett sík partok között. A sűrű bozót dus ágai átláthatatlan lombsátort képeznek fölötte, mintha még az égnek sem szabadna tudnia, hogy a lüktető életnek ezen kis ere élénkíti meg a kihalt pusztát; és ez bizonyára megelégedéssel tölti el azokat, a kik nem győznek eleget gunyolódni a sivár, puszta alföld fölött, - pedig hát ilyenek is vannak ám elegen. De hiszen csak néznék meg egyszer azt a lenézett pusztát ilyenkor, a nyári nap rekkenő hevében! Igaz hogy nem feszül neki büszke homlokával a felhőknek, a havasok egyéb vadregényes szépségeit is hiába keresnők benne, még a középhegység szirtkoronáját is nélkülözi; hatalmas folyamok széles, sugárzó ércöve sem köríti karcsu derekát. Mindössze is csak a hangavirág virul; kékkel és pirossal elegy harangkelyhei ezernyi ezer sárgapettyes méhecskékkel tarkított szindus királyi palástba burkolják a lapályos vidék lankás emelkedéseit és dombjait és ez a palást elragadóan szép szegélylyel bir.