A római zsidó I-II. [antikvár]

Részlet: Mikor Josephus Flavius író meghallotta titkárától, hogy a császár haldoklik, sikerült megőriznie arca nyugodtságát. Még arra is kényszerítette magát, hogy éppen úgy dolgozzon, mint máskor. Persze jó volt, hogy a titkár az íróasztalnál ült míg József a háta mögött járkált fel-alá. Ma nem viselte volna el ezt a nyugodt, gúnyorosan udvarias arcot. Mint mindig, uralkodott magán, kitartott, csak egy órai munka után jelentette ki, hogy mára elég. Amint azonban magára maradt, égő, hosszúkás szeme felragyogott. Vespasian haldoklik? Az ő császárja. Hangosan, többször egymásután elmondta arameusul, teli mélységes elégedettséggel: - Meghal, a császár. Meghal, ő, a messiás, a földkerekség ura, az én császárom! Joggal mondhatta: az én császárom. Egymáshoz tartoztak első találkozásuk óta, amikor őt, a felkelő zsidó sereg vezérét utolsó várának eleste után kimerülten és éhhalálhoz közel fogolyként a római Vespasian elé vitték. József ajka összeszorult, ha ere a találkozásra emlékezett. Akkor már messiásként, jövendőbeli császárként üdvözölte ezt az embert. Kínzó emlék volt ez. A kimondhatatlan nélkülözés láza beszélt belőle akkor? Vagy csak ravasz csel volt, amit az önfenntartás ösztöne sugallt? Az események igazolták. Isten igazolta.