A sánta fiske [antikvár]

Részlet: Mikor már derűs nyári nap önti el a földeket és az emberek úgy érzik magukat, mintha újjászülettek volna, s a szív örömmel telik meg Isten megannyi gyönyörű alkotásának láttán: a zsidók számára akkor érkezik el a keserűség igazi ideje, a sírás és a panasz napja. Megkezdődik a gyásznapok sorozata: a szfiro napjától kezdve, az őszi esők és a ködös, hideg napok szakáig tart a bőjt, a magábaszállás, a jaj és a panasz. Ez az idő számomra - Mendale, a könyvkereskedő vagyok - szakadatlan országos-vásár: dolgozom, utazgatok ide-oda és minden városban ellátom a zsidókat a síráshoz szükséges rekvizitumokkal: kinesz-szel, szlichesz-szel, asszony-t chinesszel, mane-losennel, sojfer-okkal, machzer-okkal. A zsidók egész nyáron át sírnak és rínak és én ebből csinálok boltot. De nem erről akarok beszélni. Egyszer siveoszor-be-tamuszkor, kora reggel, ott ülök a szekeremen: kezemben az ostor. Rajtam a talesz és a tefilin, mint ahogy minden igaz zsidóhoz illik. A szememet behunyom, hogy imádkozás közben pillantásom se essen a derűs világra. De a természet mégis gyönyörű és valami varázserő arra kényszerít, hogy széttekintsek. Hosszú ideig vívódtam magammal. A jó-szándék azt súgja: - Pfuj, nem szabad. - A rossz azonban ráfeleli: - Nem is olyan veszélyes, ne sajnáld magadtól ezt a gyönyörűséget, te bolond.