A Sikátor-utca orvosa [antikvár]

Részlet: Érettségi társasvacsorára gyülekeztek a Hársfa-utcai gimnázium végzett tanulói a «Városligeti Nagyvendéglő» különtermében. Harminchatan voltak s erre az ünnepélyes napra már kialudták az érettségi fáradalmait, bár egyikben-másikban még fel-felzsongott az izgalom, hogy mi is lett volna, ha mondjuk fizikából nem a szabadesést kérdezi a «Harcsa» - így becézték a fizika tanárát, mert a tudatlanságot mondani: «Úgy tátog, kedves, mint harcsa a szatyorban» - tehát, ha nem a szabadesést kérdezi vagy ha az érettségi biztos úr történetesen nem magyar-latin szakos, abból bizony szabad bukás is lehetett volna. Ez ugyan nem valószínű, de az érettségikről keringő szóbeli feljegyzések szerint nem is lehetetlen. Persze, ezer és egy ilyen «ha nem azt a tételt kapom, barátom» kockázatán túl, akár a viharból menekült hajósok, hősként tekintettek vissza a megúszott veszedelmekre. Az érettségi veszélye után s az életkezdés küszöbén a mosolygó arcú és bizakodó fiúk párosával vagy kisebb csoportokban érkeztek, belekapaszkodtak egymás karjába és - ami talán még fontosabb volt a jelen pillanatban - egymás járatlanságába is, hogy a «vak vezet világtalant» közmondás jegyében együtt essenek a gödörbe vagy együtt kerüljék ki a nevetségesség szakadékát. Igen, hiszen ez lesz az első alkalom, mikor ők mondják a pincérnek: hozzon ezt vagy azt; egyedül nézik végig az étlapot, sőt a borlapot és a végén a tárcájukban laposodó pengők nagy siránkozására, saját elfogódottságuk és szurkolásuk teljes eltitkolása mellett szólnak a fizetőpincérnek: «fizetek». Közben arra is szorongva kell gondolniok, hogy mennyi marad abból az 5-10-20 pengőből, mellyel apa vagy anya kibélelte az új, patkóalakú pénztárcát, mert holnap is lesz nap és nem biztos, hogy újabb pénzösszeg is fakad, elvégre a szülők ajándékozási buzgóságának is van határa.