Bővebb ismertető
Elég furcsa, hogy - bár sose szerettem magamról és ügyeimről beszélni (még intim baráti körben sem) - most már másodízben fogott el a vágy, hogy valami önéletrajzfélét adjak a közönségnek. Először - vagy három-négy évvel ezelőtt - arról meséltem, hogy telt életem egy régi kúria mélységes, nyugalmas csöndjében; a türelmes lélek, aki érdememet túlbecsülve figyelmesen meghallgatott, és most újra karon ragadom az olvasót, hogy elmondjam mindazt, amit három év alatt egy vámhivatalban tapasztaltam. Soha senki sem követte hívebben a híres „P. P. egyházközségi tisztviselő" példáját.
Ügy látszik, az író, amikor leveleit így elhullajtja a szélben, nem azokra számít, akik könyvét félredobják vagy talán elő sem veszik - mert ilyen biztosan sok van de arra az egy-kettőre, aki jobban megérti, mint akár iskolatársai vagy életének társai.
Igaz, hogy egyes írók néha nagyon is elvetik a sulykot, és olyan intim részleteket teregetnek ki a nyilvánosság elé, amiket az ember legfeljebb azzal közölhet, aki testben-lélekben tökéletesen egy vele. Talán abban bíznak, hogy az ily módon szélnek eresztett nyomtatott betű ráakad okvetlenül lelküknek elvesztett jobbik felére, és így lényüket kiegészíthetik, életüket teljessé tehetik.