A smaragd kigyó [antikvár]

Máriám! Kis hercegnőd Marseillebe érkezett. Óh, édesem, alig egy napja, hogy elváltunk egy* mástól és máris milyen messze vagyok tőled! Mintha egy egész évszázad volna közöttünk , milyen szomorú utazás és egyszerre milyen üresség körülöttem... Mikor a pályaudvaron is olyan fájdalmas volt a búcsúzásunk, én meg állhatatosnak mutattam magamat; de alig indult el a vonaté tettetett bátorságom elhagyott és szemeimből valóságos könnyár patakzott.Ez idő alatt Bell az ő lassú, szőrszálhasogató módjával málhánk elhelyezése körül dolgozott, Szegény Belli Szokásához híven némán nézte fájdalmamat.Az elhagyatottság érzése fogott el; hirtelen elszakítva mindattól, amit szerettem, úgy tünt fel előttem, mintha elszakadtak volna a kötelékek is, melyek engem az élethez fűznek. Kétségbeesésemet valami titkos aggodalom fokozza. Enyéim eddig idegenek voltak hozzám vájjon az ő szeretetükben lesz-e kárpótlásom mindazért, amit nálatok elvesztettem? Amennyire vissza tudok emlékezni, ti voltatok az én családom, csak titeket ismertelek és szerettelek és habár sorsom Egyiptomba vezetett is, szívem nálatok maradt.