A sólyom-ház I. [antikvár]

Az éjszaka hűvös volt, de Andrea mégsem zárta be az ablakot. Hosszú hálóingére nagyrojtú selyemkendőt dobott és úgy járkált a folyosón végig, mint egy kis kísértet. A hold ráterült a kertre. Az éjszaka mozdulatlanságában meseszerűvé változott minden. A fák feketén, mélyen rajzolódtak a sötétkék háttérbe, a kerítés mögött a palló, mely a kapuig nyújtózott, hullámzott, mint egy kis folyó. A szemben levő műterem lépcsőjét komor árnyék ülte. Sötét ablaka olyan volt, mint egy megvakított király szeme. Andrea bársonyos, piros szőnyegen járkált, mely a folyosó fehér kőkockáin szaladt végig. Nesztelenül jött, ment, néha megállott a nagylevelű pálmák alatt, melyeket hatalmas edényekben az oszlopok közé helyeztek. Ilyenkor a fejét fogta és arcát odafordította a holdnak. Haja két varkocsba fonva lógott jobbról és balról és arca, mely a holdfényben sajátságos ezüstszínűnek tetszett, végtelen nyugtalanságot fejezett ki. Andrea nem nagy, de hajlékony testének arányai tökéletesek voltak. Kis keze, lába, karcsú csuklója és bokája, két egyenes lábszára, büszke kis keble és nyaka a természet remekműve volt. Aki először látta, alig jegyezhette meg vonásait, mert tekintetét magához szívta két fekete lobogó szeme, mely olyan beszédesen csillogott, tüzelt, kacagott vagy elkomolyodott, hogy alig vehették észre a finom, kicsit hajlott orrot és keskeny vörös ajkakat, melyekből az apró egészséges fogak hófehéren csillantak beszéd közben.