A sorrentói lány [antikvár]

Részlet a műből: "ELSŐ FEJEZET Sorrento, 1934 Caterina Lombardi nem akarta, hogy Nonno meghaljon. Ne itt. Ne egyedül. Ne úgy, hogy elveszetten és összetörve fekszik valahol a nyirkos fekete földön a bogarak között, a nedves falevelek halotti leple alatt. Ide-oda forgatta a fejét nagyapja után kutatva. Várta, hogy előugorjon a ködből a magas, szép szál alak, aki fejét rázva, hangos nevetésével eloszlatná minden félelmét, s azonnal egy pohár marsalát1 követelne, hogy felmelegítse átfagyott csontjait. Ám az alak sehol sem volt. Ahogyan a nevetése sem. A szakadék széle meredek volt. Caterina csak csúszott-mászott, kiálló indákban és ágakban kapaszkodott meg, miközben vad rohanásában egyre lejjebb ereszkedett a sűrű bozótba. Nekicsapódott egy sziklának. Lenyúzta a bőrt a könyökéről, ám egyetlen hang nélkül tűrte. A szíve hevesen vert. Tartania kellett az iramot a keresőcsapattal, nehogy Papa hazaküldje. - Túl fiatal még. Nem kellene itt lennie - jelentette ki Augusta Cavaleri rosszallóan. Papa a szakadék tetején állt, bőrkeményedésekkel teli kezét Caterina nedves haján nyugtatta, s lehajolt hozzá, olyan közel, hogy tekintetük egy vonalban legyen. Ez most nem az a megszokott ragyogó, gyengéd tekintet volt, mely egy jól időzített kacsintással mindig képes volt mosolyt csalni Caterina arcára. Nem, ez egy idegen tekintete volt, amely nyugtalanná tette Caterinát. Annyi 1 Szicíliai bor, mely a Marsala-szigetről kapta a nevét. 5"