A sors könyve [antikvár]

Részlet: "Első fejezet A barátnőm, Parvani viselkedése mindig megdöbbentett. Nem igazán törődött az apja becsületével és hírnevével. Az utcán hangosan beszélt, megbámulta a kirakatokat, sőt, néha meg is állt, hogy felhívja a figyelmem valamire. Nem számított, hányszor mondtam el, hogy ez nem helyes, inkább menjünk, rám se hederített. Egyszer az utca túloldaláról kiabált rám, és ami még ennél is rosszabb, a keresztnevemen szólított. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Hál' istennek, egyik fivérem sem volt a közelben, különben ki tudja, mi történik. Amikor Komból elköltöztünk, apám megengedte, hogy tovább folytassam a tanulmányaimat. Később, amikor elmeséltem neki, hogy Teheránban a lányok nem hordanak csadort az iskolában, és nevetség tárgya leszek, ha én abban jelenek meg, még abba is belement, hogy fejkendőt viseljek, de meg kellett ígérnem, hogy óvatos leszek, és nem hozok szégyent a nevére azzal, hogy züllött és romlott lánnyá válok. Nem értettem, mire céloz - elvégre nem"