A statisztika így kívánta [antikvár]

Fogom a fejem és nem tudom, hova tegyem, mióta szerény személyemet besorolták a közírói kategóriába. Merthogy magamat csak írogató embernek tartom. Hogy hogyan jutottam el idáig is, kiderül az alábbi kis történetből. Családtagjaim szaporultával annak idején egyre szűkebbnek bizonyult beregszászi tanácsi lakásunk, ám a szocializmus fénykorában nem volt lehetőség nagyobbra cserélni azt. Erre is több mint tíz évig vártunk... Sok kilincselés után végre engedélyt kaptunk a kétszobás udvari lakás kibővítésére egy háromszor-három méter alapterületű szobácskával. Természetesen a saját költségünkön, s azzal a feltétellel, hogy az új építmény szintén tanácsi tulajdonba kerül, tehát lakbért kell fizetnünk érte. Abban az időben ez másként nem működött. A munkát a városi építkezési vállalat végezte. Még javában folyt az építkezés, amikor egy alkalommal arra figyeltem fel, hogy a munkások azon tanakodnak, mi is lehet az épülő pici szoba sorsa. Tőlem is megkérdezték. - Egy kis dolgozószobának szánom - mondtam tárgyilagosan. Észleltem a tekintetükön, hogy nem nagyon értik a kurta választ. A munkásembereknek nyilván szeget ütött a fejébe, mit is lehet majd dolgozni egy ilyen kis szobában. - Gondolom, egy könyvespolc és egy heverő elfér benne, no meg egy íróasztal, hogy ha netán kedvem tartja, legyen hol írogatnom - próbáltam röviden felvilágosítani őket. Másnap, amikor hazarohantam ebédelni, láttam: a háromfős építő brigád új segédmunkással gyarapodott. Munka közben ő is a parányi szoba sorsa felől érdeklődött. - Ez egy dolgozószoba lesz - közölte vele tudálékosan az egyik melós. Mivel az érdeklődő szeme kerekre nyílt az értetlenségtől, a mester vette át a szót: - Ha egészen pontosan akarod tudni: ez egy írószoba lesz - magyarázta nagy szakértelemmel.