A statárium fiai [antikvár]

Volt könyvtári példány. A kötés minimálisan meglazult.
Kik lehetnek "fiai" a rémuralomnak, amely kénye-kedve szerint üldöz, megtorol, halált osztogat? Apját senki sem választhatja meg, a viszonyokat sem, amelyek között él. Lehet alázatos, alkalmazkodó gyermeke a kornak, vak kiszolgálója az uralkodó akaratnak, s lehet bátor, aki embersége parancsára, meggyőződését követve szembeszegül az önkénnyel. A József Attila-díjas író, Rózsa Ferenc-díjas újságíró ebben a regényében a válságokkal terhelt harmincas évek elejére, akkor még alig elképzelhető későbbi kataklizmák forrásaihoz vezeti vissza az olvasót. Évtizedek múltával, ma is időszerű politikai és erkölcsi problémákkal találjuk magunkat szemben a könyv lapjain. A munkásosztály legjobbjai viszik harcba az elkeseredett tömeget a nyomor és a munkanélküliség ellen, ott vannak velük a tétlenségre kárhozottak napközi melegedőiben,a tömegszállásokon, a kenyér- és levesosztóknál, a tüntetésektől hangos utcákon, munkásotthonok gyűléstermeikben. Az eimgrációból titokban hazatért, neveiket és lakásukat sűrűn változtató harcosok életük kockáztatásával a forradalom széttiport parazsát élesztgetik. Ők a "statárium fiai". Segítőket, merész vállalkozókat keresnek, akik melléjük állnak a küzdelemben. A korabeli Budapest másik arca is fel-felvillan: a gyárosok, államférfiak, utcalányok, prédikátorok és főkapitánysági nyomozók bukkannak fel, suszterlegények és egyetemisták külteleki lakások rejtett zugaiban sokszorosító gépet, papírt és festéket őriznek, újságok, röpiratok kelnek szárnyra. A szenvedést, a kínzásokat elviselők megtizedelt sorait eközben is morzsolja, szabdalja a bizalmatlanság, a gyanú és a rágalmazás, dúl a testvérharc, annak ellenére hogy a kitűzött célok eléréséhez, az iszonyat feltartóztatásához itthon és szerte Európában széles körű összefogásra lenne szükség. Napjainkban - fél évszázad múltán - utcák, terek, iskolák, művelődési otthonok, könyvtárak, munkabrigádok viselik a regény hőseinek Karikás Frigyesnek, Sallai Imrének, Fürst Sándornak, Killián Györgynek és a többieknek nevét. Az író arra törekszik, hogy sokoldalúan világítsa meg útjukat: kétségeikről, tépelődésükről, megbántottságukról, azokról a méltánytalanságokról is szól, melyek onnan érik őket, ahonnan a legkevésbé várnák, ezért kétszeresen fájdalmasak. Rendíthetetlen hűségüket a tragikus végkifejlet igazolja. Az olvasó megindultsággal követi - minden részletében ma sem ismert - drámájuk itt pergő fejezeteit.