A süllyedés [antikvár]

A vonatállomáson halmokban álltak a bőröndök. Feketék, barnák, mintásak, kicsik, nagyok, különböző alakúak és színűek. Az érkező utasok fejüket vesztve rohamozták meg ezt a halmot, keresték a sajátjukat és rendszerint nem találták, kétségbeestek és a falaknál szobrozó őrökhöz szaladtak. Csak egy lány állt a tömegen kívül, fekete, kopott télikabátban, egy kisbabával a karján. Úgy gondolta, neki nincs oka sietni, megvárja, míg eloszlik a tömeg, és utána már csak föl kell emelnie magára maradt csomagját nyugodtan, egyszerűen. A gyermek sárga-sötétkék kockás pokrócba bugyolálva édesen aludt, szerencsére semmit sem vett észre a körülötte zajló nagy kavarodásból. Milyen szép egy kisbaba, amikor alszik... A lány is szép lehetett volna, de ezen az estén kicsit szakadt volt és nem túl tiszta, megviselte az utazás. Már semmin sem idegeskedett, csak csöndesen örült, hogy új otthonában talán megtalálhatja azt az összhangot, amit nem talált meg a régiben. Gyermekét óvón magához ölelte, és nézte a hömpölygő, színes tömeget. Családok, férfiak, nők, gyerekek, nagymamák, öregurak siettek a kijárat felé csomagjaikkal, úgyhogy végre ő is közelebb férkőzhetett az apadó halomhoz. Azonnal meglátta a bőröndöt. Csak egy kósza gondolat volt, semmi több... hogy az édesanyjáé volt. És kár, hogy vele soha többé nem találkozhat. Kár, hogy nem is levelezhet vele, és nem hívhatja föl, hiszen úgyse akarna vele beszélni. Hiányozni fog, de most nem ez a legfontosabb. Új otthon, új élet, új család. Itt befogadják majd, szeretni fogják őt és Leácskát is. Itt nem fognak rájuk ujjal mutogatni, és nem fogják felhánytorgatni a múltat. Hiszen a múlt már lezárult, és ami belőle megmaradt, az csak valami beláthatatlanul messzi és homályos kép, mint valami mese, mintha nem is tartozna hozzá, mintha nem is vele történt volna, mintha nem is történt volna semmi, ami megragadható, valóságos.