A szabadság szerelmesei [antikvár]

I. fejezet 1838. február végén Odakint már órák óta zúgott, fütyük a szél, hajlongtak a fák, az ágaik nyikorogtak, és sűrű pászmákban zuhogott a hó. Délután három körül járt az idő, mégis szinte éjszakai sötétség borult a környékre, ezért Ilka már az ebédhez meggyújtotta a gyertyákat. Egyet a kezébe is vett, és az ablakhoz lépve félrehúzta a függönyt. - Emlékszel a nyár nélküli évre? - kérdezte halkan, majd a fejét elfordítva a férjére nézett. András valami iratokkal piszmogott az asztalon, de most felemelte a tekintetét, és az okuláréja fölött ő is egy pillantást vetett az ablakra, majd bólintott. - Hogyne emlékeznék? A legcudarabb tél akkor volt, habár azóta is előfordult már farkasordító hideg. Mint például most is - Engem ez a mostani arra a tizenhatos télre emlékeztet - folytatta Ilka. - Tudom, voltak azóta is kemény telek, de ez a jelenlegi mintha megint más lenne harmadik napja szakadatlanul esik a hó, és ahelyett, hogy csillapodna, csak egyre jobban szakad. Ha így megy tovább, hosszú ideig ki sem fogunk tudni mozdulni a házból.