A szálló titka [antikvár]

Az esemény, melyet el fogok mondani, csak néhány év előtt: 1899. év nyarán történt. Önök talán még emlékeznek reá, hogy akkor a hőség rettenetes volt. A melegtől megedzett, legvénebb newyorki bentlakók nem bírták már kitartani s aki csak tehette, megszökött a világváros tüzes leheletétől. Azon az augusztusi napon, melyen történetem kezdődik, a szokottnál is kitarthatatlanabb forróság uralkodott. A meggyötrött emberek számára még az éj sem hozott némi enyhülést. Pamlagot húztam a dohányzóm nyitott ablakához és olyan megadással, milyenre csak az elitélt képes, elrendeztem éjjeli fekhelyemet. De csakhamar arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy az utcáról beszűrődő világosság, valamint a zaj teljesen lehetetlenné teszik az alvást Lemondtam tehát erről az élvezetről és elhatároztam, hogy a ház lapos tetején próbálok szerencsét. Magamhoz véve gyapottakarómat és pipámat, szép csendesen felbotorkáltam a lépcsőkön. Gyönyörű, csillagos éj volt. Miután takarómat elhelyeztem a kémény előtt, mely hátam támaszául szolgálhatott, azzal a gondolattal gyújtottam pipára, hogy egy forró, nyári éjnél még sokkal rosszabb is létezhet a világon.