A szent meg a rajongója I-II. [antikvár]

Három napig sűrű ködfátyol borult erdőre, mezőre, azután metsző hideg lett s az erdő szépséges karácsonyi díszbe öltözött. Mint sokágú ünnepi gyertyatartók állanak az óriási öreg fenyők fönn a tetőn, csakhogy gyertyadíszük lefelé csüng. Nehéz terhüktől földig hajolnak az ágak, mintha alattuk fázó tapsifüles vagy őzike rejtőznék. A nyírfán ezer meg ezer kristálygyöngyszem csillog, ágait, tavaszváró rügyeit finom zúzmara födi, mintha a télben májusünnepet ülne, de ezüstösei Az útszéli apró moha, a tüskebokor, melynek kristályos ága-boga közül még piros bogyó ragyog mind pompázatos ünnepi díszbe öltözött. Milyen bájos és finom a bogáncs kis ezüstkoronája s a törpe kökénybokor egy ötvösművész ezüstös remeke! Csönd van, csak néha csendül meg halkan az erdő, halk sóhajtás kél, mikor valamelyik ág lerázza terhét. A bükkfák vastagon rakva hóval, fehér, ezüst kristálykupolaként borulnak össze az út fölött, mely a felhőfoszlányos, halványszürke s mégis a nap aranyát sejtető ég fényét csodálatosan megtompítva ereszti át. A mogyorófabokor ágait csavarodó ezüstszalag fonja össze-vissza. Pókhálók ezek, de hogy bámulna szorgalmas pókanyó, mely mint halott levélke csüng még alvó kicsinyei mellett, ha most láthatná hálóját. Ha madár rebben föl, ezüstös csillagpor száll utána, fölékesítve a máskor csupasz, barna ösvényt.