A szentjánosbogarak fénye [antikvár]

Prológus A ködös, narancsszínű, meleg hajnali fényben száguldó zöld, 1972-es, négyajtós Chevrolet Impala oldalt kivágódva fordult rá a földútról a 99-es főútra. Sikított a két hátsó kerék, fehér füstöt okádtak a simára koptatott, újrafutózott gumik. A kipufogócső jó másfél-két méterrel a lökhárító fölé köpködte a szikrákat, és a vége izzott, mint a parázsló cigaretta. A motor nyüszített, a lyukas hangtompítón láng csapott ki, majd a kocsi egyenesbe fordult, és a vasúti sínekkel párhuzamosan haladó, másfél kilométeres egyenes szakaszon robogott tovább. A bal oldali féklámpa ki volt törve, elöl, a szélvédőn pedig a motorháztetőtől a kocsitetőig ért a repedések kusza pókhálója. Másfél kilométer megtétele után száznegyven fölé kúszott a sebességmérő mutatója, így hát jó ötven-hatvan kilométer per órával többet mutatott a kelleténél. A sofőr pár száz méterrel késóljb páros lábbal padlóig nyomta a fékpedált. A középső elválasztó sáv, a leállósáv és a járda közt imbolygó jármű elszabadult lufira emlékeztetett, amely kicsúszott a bohóc kezéből. Amikor véget ért a két hosszú, fekete féknyom, a sofőr rük-vercbe rántotta a sebváltót, és nagy gázt adva elindult hátrafelé. A kis hengerűrtartalmú, 400-as motor megint fehér füstöt okádott, amely mintha nemcsak a kipufogócsóljől, hanem a hátsó kerekekből is dőlt volna. Az Impala indexelés nélkül, jócskán kilengve hajtűkanyart írt le, majd a sofőr a szőnyeghez szögezte a gázpedált. Az anyósülésen utazó gyerek meredten bámulta az oldalsó tükröt. Összeértek a szempillái, ahogy hunyorogva figyelte a kipufogóból jövő szikraesőt. Ha épp annyira csukta le a szemét.