A szenzációs regény [antikvár]

Ipoly István ur iró, a nagyreményű fiatalember, egyedül ült az Amerika nagykávéház erkélyének egyik asztala, az ő saját asztala mellett. Egy realista gyomor tökéletes étvágyával fogyasztotta el (hitelben) azt az ételnemüt, melyet Amerikában (t. i. a kávéházban) romantikus módon irodalmi kisfelvágottnak neveztek és amely több, szerfelett vékony, merített papirvastagságu szines karikából állott, melyeket a hentesiparművészet teljes misztikus eredetű husdarabokból állított össze. E mozaik remekmű bekebelezése után Ipoly rágyújtott egy szivarra (hitelben) és tűnődni kezdett általában élete és részletesebben megélhetése fölött. Hogy ki és mi volt hősünk, arra vonatkozólag tájékoztatásul leghelyesebb lesz egyelőre csak néhány párbeszéd töredéket meghallgatnunk, mely a kávéházban jelenlevő emberi lények között folyt le és Ipolyra vonatkozott. - Alajos, - mondta Gyula, a főpincér, a kiszolgáló pincérnek, - ez az Ipoly már 83 koronával tartozik. Türelmem és hitele a végét járja. Jó, jó Alajos, én tudom, hogy maga épen olyan bolond, mint ezek az itt tanyázó fiatal Írnokok, tudom, hogy magának ez az Ipoly direkt a gyöngéje, de én mégsem fogom a végletekig tűrni, hogy nekem az Írásból ne jusson más, mint a felírás. Vége, slusz. - Rien ne va plus, mint a müveit francia mondja, Gyula ur, - felelte Alajos, - de tessék tekintettel lenni, hogy Ipoly ur az egy kitűnő iró.