A szerelem amulettje [antikvár]

Részlet Gyerekkoromban hátul, a kertünkben volt egy wigwamom: bambuszrúd, rajta vékony sárga vászon, körben kicövekelve a gyepre. Mindig oda mentem, ha a szüleim veszekedtek. Hasra feküdtem, ujjamat a fülembe dugtam, és olyan erősen szuggeráltam a vászon szegélydíszén lévő piros állatkákat, hogy egy idő után táncra perdültek, szaladni kezdtek, és én már nem is a kertben voltam, hanem egy síkságon, rojtos őzbőr tunikában, tolldísszel a fejemen, mint a sok bátor harcos a filmekben, amiket szombat délelőttönként néztem a közeli moziban. Már kiskoromban is szívesebben időztem odakint, a sátramban, mint odabent, a házban. A sátor volt az én terem. Olyan nagy volt, amilyennek képzeltem, tehát végtelenül hatalmas. A házat viszont minden nagyszerűsége és tágassága ellenére kicsinek és fullasztónak találtam. Tele volt zsúfolva dolgokkal, meg anyám és apám keserűségével. Mindketten régészek voltak, a múlt szerelmesei; megsárgult papírokkal, ősi leletekkel, poros tárgyakkal teli dobozokkal vették körül magukat, elveszett civilizációk törékeny, omlékony burkaival. Sosem értettem, engem miért akartak: a világ legnyugodtabb csecsemője, a legszobatisztább kétévese, a legszorgalmasabb kisiskolása is szétrombolta volna azt a múzeumi nyugalmat, amibe ők burkolták magukat. Abban a házban el voltak szigetelve a világ többi részétől, egy buborékban éltek, ahol úgy szállt a por, hangtalanul, mint a műhó egy hóesős gömbben. Tényleg nem az a gyerek voltam, aki illett volna ide, hanem egy kis vadóc, egy hangos, rendetlen, szófogadatlan kislány.