A szerelem szentsége [antikvár]

Részlet: A március kilencedike volt Mitja utolsó boldog napja Moszkvában. Legalább is ő azt hitte. Délfelé végigsétált Katjával a Tverszkaján. Hirtelen a tél engedett a tavasznak; a napon csaknem langyos volt a levegő, mintha valóban visszatértek volna már a fecskék, magukkal hozva a meleget, a fényt, az örömöt. Minden nedves volt, minden olvadozott, a házakról csepergett a víz, házmesterek törték fel a járdákon a jeget és dobálták le a tetőkről a tapadós havat. Az egész út, ameddig csak ellátott a szem, fekete volt az emberektől; Puskin szobra szelíden és elmerengve állt talapzatán; az Örökimádás zárdája csillogott a napfényben. De mindennél többet ért, hogy Katja, aki ma szebbnek látszott, mint valaha, olyan nyiltszívű és közvetlen volt; gyermekes bizalommal minduntalan karonfogva Mitját és alulról az arcába nézett, míg a fiú boldogan és bizonyos fölénnyel járt mellette, hosszú, falusi lépésekkel, melyeket ő alig tudott követni. Puskin szobra előtt Katja hirtelen megszólalt: - Milyen furcsa a te nagy szájad, amikor nevetsz! Egyszerre csak megenyhül, kisfiús és bájos gyámoltalansággal! Ne haragudj, ezért a mosolyodért szeretlek. És bizanci szemedért...