A szerencsecsillag/Az emberiség lovagja [antikvár]

Részlet a könyvből: A bóra zugva, jajongva csapott át a morlák tengercsatorna fölött. Az ifjú, homlokát a szállodai szoba ablaküvegéhez szorítva bámulja a vihart. Az utca kihalt és néptelen, a lámpák kísértetiesen lobognak a siketitő szélben, mintha el akarná fújni a lámpavilágot valami láthatatlan óriás, amelynek keble oly széles, hogy a Karsztok gőzölgő kupoláitól az aranyló lessinai dohányföldekig terjed, tüdeje oly mély, mini az óceánfenék, s ha köhögési roham szakad föl a torkán, vad mozgásba ringatja a tenger hullámait, csónakokat borit föl, s vitorlásokat taszit lebegő kifordult vászon-szárnyakkal sötét vizek feketéllő ösvényei alá. - Rettenetes, - dörmögi az ifjú - kidermedt szemmel bámulva fékjükről szabadult elemek tébolyult, földöntúli tombolását. Kabátjának gallérját föltüri, mintha az ablak becsukott keresztfáján át is, vastag üvegen keresztül, megérezné, nyargalászó vad havasi szelek dermesztő hidegét. - Minek is utaztam le ide? - suttogja szédülő fővel. - Kergettem a napfényt. Azt hittem megfürödhetem újra a tenger sós vizében; kék ég alatt. De itt zordabb és kegyetlenebb az idő, mint nálunk fönn éjszakon.