A szerencsések [antikvár]

Előszó Amikor meglátta az út szélén parkoló furgont, amely elzárta előle a keskeny utat, Fiona tudta, hogy hibát követett el. Nem kellett volna biciklivel mennie haza, el kellett volna fogadnia a férfi ajánlkozását, hogy hazaviszi kocsival. De arra az öreg fickóra gondolt a szomszédban, aki állandóan kíváncsian félrehúzogatta a függönyt, ami a Szomszéd Figyel matricákkal teleragasztott ablak előtt lógott, és attól tartott, hogy a férfi esetleg megemlíti Trevornak, hogy egy idegen, fiatalabb pasas hozta őt haza. És különben is, biciklizni akart, szerette volna érezni, ahogy a szél nekifeszül a testének, és a lábai a szívverésével összhangban taposnak - az új, csodálatos szívének ütemére és csak siklik végig ezeken a csendes, vidéki, keskeny utakon, miközben a nap alacsonyan jár az épphogy csak tavaszias égbolton, körös-körül pedig üres földek húzódnak minden irányban a látóhatáron. Fiona újra fiatal lánynak érezte magát, tinédzsernek, aki az első fiújától kerekezik hazafelé, hogy besurranjon a házba, el a szülei csukott hálószobája előtt, aztán leheveredik az ágyára, majd újra visszaidézi az este történéseit. Megint felfedezte az örömöket. Minden idegvégződése, minden egyes szőrszála bizsergett az élettől. Mintha a világ csak neki élne: a fákon ülő madarak esti éneke volt a betétdal élete második felvonásához. Egy távoli tűz enyhe, csípős illata szimbolizálta régi, boldogtalan életének a végét.