A színész [antikvár]

ELSŐ RÉSZ .1'í i ' h ' .i, !¦ ¦ ,r .M l-f -1 A római gép utasait szólították. Néhány másodperc múlva kellemetlen érzéssel töltött el az a tudat, hogy be kell állnom a sorba az utasok közé, a hármas számú ajtóhoz vezető feljáróra. Arra vágytam, hogy lehetőleg minél nagyobb szabad tér és magány legyen körülöttem. Amikor az ember megöregszik, nyomban meggyűlöli a tülekedést. Vajon miért? Netán úgy érzi, hogy elveszik tőle a levegőt? Vagy azért gyűlöljük a tömeget, mert a meg nem álló élet, a szaporodó emberiség szimbólumát látjuk benne, a világét, amelyben egyre kevesebb hely jut nekünk, s amelyből nemsokára el kell tűnnünk? És vajon miért tűnődtem azon, hogy az ajtó a hármas számot viseli? Az egymást követő események során kiderülhet, hogy valamely ^zámnak megvan a maga jelentősége: talán nem is sejtjük az okát, lehet, hogy életünk végéig sem szerzünk tudomást róla, néha viszont pontosan tudjuk, de később elfelejtjük. Néha az is megesik, hogy gyors egymásutánban titokzatos találkozásaink vannak, azt mondhatnánk: kettős, vagy páros találkozások. Például: két ism rősünk között van valamilyen kapcsolat; tegyük fel, hogy testvérek, jó barátok, kollégák, földiek, vagy egyszerűen hasonlítanak egymáshoz, vagy még egyszerűbben, a keresztnevük hasonlít. Nos: talán a végzet akarata, talán öröktől fogva elrendeltetett, hogy miután egyikükkel találkoztunk, a másikukkal is találkoznunk kell, s ezért úgy tetszik, hogy egyikük megjelenése szinte előre jelzi a másikét? Vagy talán mi magunk, szándékosan, de öntudatlanul törekszünk arra, hogy ha az egyik- ií , • V.-,: • ;,( 'L! :