A színésznő démonjai [antikvár]

Utáltam a mi kis falusi óvodánkat, mert rosszul ttar-tem, ha a többiek kikapkodták kezemből a játékokat vagy széttiporták fakockákból épült váramat, ahová leendő hercegemet vártam Néha úgy kihoztak a sodromból, hogy dühömben nekik mentem, aztán persze jött a sarokba állítás, de nem is attól keseredtem el igazán, hanem hogy az óvónők az ő párjukat fogták. Azokét, akik gátlástalanul belegyalogoltak az életembe, semmibe véve a jogaimat. Nem szereztem meg nekik az örömöt, hogy sírni lássanak, inkább pimasz arcot vágtam, amivel persze tovább vágtam magam alatt a fát Anyámnak időnként alaposan meggyűlt a baja a világgal, és ha valamelyik testvérem vagy én éppen kéznél voltimk, hamar eljárt a keze, lekevert egy csárdás pofont, amit egyébként nem is nekünk szánt. Ha nem voltam megbocsátó hangulatban, csípőre tett kézzel rámeredtem, amivel elértem, hogy már tényleg rám legyen dühös. - Még neked áll följebb? Azonnal kérj bocsánatot -rivallt rám. „Majd ha fagy és piros hó esik" - gondoltam elszánt arcot vágva, mert annyi eszem azért volt, hogy hangosan ki ne mondjam. Ennek ellenére borzalmasan elvert, de szisszenés nélkül tűrtem, hogy bizonyítsam, a felnőttség nem jogcím a méltóságom sárba tiprására. 7