A szirén I-III. [antikvár]

A hadügyminiszter türelmetlenül járt föl s alá Saint-Dominique-utcai dolgozó-szobájában; a homlokát ráncokba szedte, s hol a bajuszát rángatta, hol idegesen babrált a monoklijával; arca még a rendesnél is pirosabb volt, s egész magatartásán meglátszott, hogy jaj annak, a ki most a szine elé kerül. Hivatalnokai kétségkívül nagyon jól tudták, hogy főnöküknek milyen zivataros kedve van, mert a szomszédos termekben halotti csönd volt és csak a szemtelen verebek csiripeltek az udvaron. Egyszerre csak a miniszter, mintha végkép elvesztette volna türelmét, hirtelen a kandallóhoz lépett és megnyomta a villámos csengő gombját. Az ajtónálló lélekszakadva rohant be és szinte reszketve állt meg a hatalmas úr előtt. - Megjött már Vallenot ezredes? - rivallt rá a miniszter oly harsányan, mintha csak lovasrohamra vezényelt volna. A szolga mélyen meghajolt, legörbedt csaknem a földig, mintha a szőnyeg alá szeretett volna bújni és dadogva felelte: - Nem hiszem, kegyelmes uram... azonnal megnézem... A tábornok arca bíborpiros lett...