A szív titkos kamarái [antikvár]

Részlet a könyvből: Az orvosi tanács. A szobalány igen hűvös természetű, ifjú hölgy volt, aki megszokta, hogy olyan beteg embereket bocsásson be a rendelőbe, akiknek minden a terhükre van, még a saját esernyőjük is. S ezért az se hozta ki a sodrából, hogy az idegen úr olyan arccal kérdezte tőle otthon van-e Martineau doktor, mintha e névre keserűvé válna a szájaíze. A szobaleány szinte észrevétlenül megszabadította az esernyőjétől s a kabátját, meg a kalapját igen ügyesen odavarázsolta a tömör mahagóni ruhafogasra. - Szabad a nevét tudnom, uram? - kérdezte aztán és kinyitotta előtte a rendelő-szoba ajtaját. - «Hardy», - szólt a látogató és aztán, szinte habozva, mintha kissé utálná három esztendős nemesi címét: - «Sir Richmond Hardy!» Az ajtó halkan bezárult mögötte és ő egyedül állt a nagy és hűvös, közömbös tekintetű szobában, amelybe a külvilág minden ideg- és lelkikórsága bezúdult, mielőtt útját lelné a kiváló szakorvoshoz. A szoba zavaros szürkeségét nemhogy enyhít tette volna, még jobban felfokozta egy virágváza, amelyben nárciszok sárgultak, formás könyvszekrény, amelynek polcain bekötött folyóiratok és avult orvosi szakkönyvek sorakoztak, a falakon néhány skót tájkép, három nagy karosszék, antik francia óra és egy bronzba öntött, táncos Faun. Mind e tárgyakból hiányzott az egymáshoztartozás eszméje.