A szoborszép asszony [antikvár]

Dombrády Miklós. Istenem, mióta utaztak már! A felhős márcziusi ég búsan borult a véghetetlen síkságra, - szinte reménytelenül. Itt-ott az utmenti mocsárszéleken még szikkadtan tartotta magát a hólyagos jég, de beljebb már nyers, sötét hullámocskákkal locsogott a káka közt a hideg víz. Hová mennek még? meddig? A fiatal asszony kihajolt a nehézkes uti berlinből - a század elején mind ilyenekben utaztak - s hátranézett a második kocsi felé, melyben férje jött utána. Ránézett szelíden, szinte könyörgőleg, tizennyolcz éves szemeinek naiv félénkségével, de aztán valósággal összeborzadva kapta vissza a fejét s borult zokogva franczia komornájának a nyakába. - Athalie! Az istenért, mi lesz velünk? Mit tettem? Hova megyünk, hisz már hány napja utazunk! Nézzen csak hátra, milyen borzasztó sápadt az arcza, s mindig azt a karabélyt szorongatja a kezében...