A tanitónő [antikvár]

A küldöttség ott köhécselt és izgett-mozgott és türelmetlenkedett a gróf-képviselő pazar pompájú fogadó termében. A paraszt választók kalapjuk karimáját gyömöszölték, a kövér, aprószemű és tompaorrú jegyző látszólag egykedvűen, de nehéz verejtékcseppeket izzadva állt egy bachansnő márványszobra előtt, anélkül, hogy észrevette volna mámortól szinte eltorzult arcát. A káplán, rendkívül alacsony, sovány emberke, akinek nagy, izzó szeme mintha arra szolgált volna, hogy kiugró, keskeny, nyerges orrát megvilágítsa, cingulusának rojtját csavargatta ujja köré és egy szép szál magyarhoz, ki két kézre fogta hosszú mogyorófapálcáját és nyilván a bíró volt, heves és a gyenge testalkatban alig sejthető erős hangon beszélt: - Úgy kell kelmeteknek. Ki kellett volna nyitni a ládafiát, hogy megmaradjon az iskolánk, de nem akaródzott. Föláldozták a vallást az államnak. Most itt van a nyakunkon. És most ide kell jönnünk kunyorálni - egy hitetlenhez - egy erkölcstelen liberálishoz, hogy ő távolítsa el a sátánt községünkből. És én is - én is ebben az öltönyben itt - e förtelmek között.