A Tatárpuszta [antikvár]

Védőborító gerince sárgult, sarkánál foltos. A kötet tiszta, jó állapotú.
Egy fiatal főhadnagy lovagol állomáshelyére, az isten háta mögötti Erődbe. Amikor megpillantja az omladozó, sárgás falakat, az ódon, nyomasztó épületet, belekóstol az értelmetlen, céltalan katonaéletbe, első ösztöne a menekülés: vissza a városba, a tarka, nyüzsgő emberi világba. De lassan őt is rabul ejti az Erőd lidérces tébolya: hátha az Erőd alatt elterülő puszta északi síkságon át, ahol hajdan a legenda szerint a tatárok megrohanták az országot, egyszer csak felbukkan az ellenség, s elérkezik a nagy tettek, a hősi élet ideje. Dino Buzzati (1906-1972), a modern olasz irodalom egyik legnagyobb alakja, nagy erővel jeleníti meg azt a mérgező légkört, amelyben az emberi értékek és célok elvesztik természetes arányukat, s a kísértetiesen torz világban napról napra jobban eltorzul az ember. A regény képzeletbeli helyszíne – melyben a korabeli olvasók méltán ismertek rá az 1940-es Olaszországra is – mára a huszadik század egyetemes irodalmának egyik alapmetaforájává vált.