A tékozló [antikvár]

A dologtalan A baj ott kezdődött, hogy már gyerekként taszított a szó maga. Munka. Dolog. Sőt dologidő! A munka a nehéz szavak sorába tartozott, mély, tompa kicsengése semmi jót nem ígért. Ahogy a környezetemben megforduló felnőttek kimondták, abban lemondás és ridegség is lakott. Minden jel arra mutatott, bár a mindennapjaikhoz tartozik, semmi módon nem lelik benne örömüket. Szerencsére a többi gyerek éppúgy nem élt vele, mint jómagam, aztán meg - az összes fenyegetés ellenére — úgysem hittem benne soha, hogy valaha is a felnőtt világhoz sorolódnék. Ha pedig fel kell nőni, az se baj, valamiféle nagyobb gyerek, vagy i^ú Petőfi lesz belőlem. Az is bántott, ha könyvben leltem rá, főleg egy kalandos, messzire vivő olvasmányban; a szárnyalást ugyanis megbontotta, lehangoló súly nőtt a lelkemben azonmód, és Ikaroszként zuhantam alá. Persze hamar magamra találtam, a gyors regenerálódás akkor még könnyen ment. Ha pedig tankönyvben találkoztam vele, azon már kevésbé csodálkoztam. Maga a tankönyv is a taszító szavak sorát gyarapította, de még inkább az olyanok, mint a nehézipar, a kohászat, a bányászat, aztán az orosz nyelv, a. felelés, a számonkérés, és még az ejnye, az apád és az anyád - főleg olyan környezetben, hogy no megállj, beszélek anyáddal, vagy a majd ha apád hazajön —, a tanulás és mindenfajta származékai, és az egyik legré-misztőbb, a tollazzsidól Két zsével. Ez akkor harsant, amikor az óvónéni szerint túlzott rosszalkodássá fajult egy vidám délután, és jött az elvisz benneteket a tollazzsidól Sok évvel később nagymamám fedte fel a szürreális dolog hátterét, egy zsidó tollkereskedő járta akkoriban a bihari falvakat, és a jobbfajta baromfitollakat vásárolta fel az asszonyságoktól ágyneműk számára. A gyerekek sokat bírnak. ¦1 I ¦ I ; > '1 i "N ''M-l,!'! r,