A tengerszemü hölgy [antikvár]

Részlet a könyvből:Soha sem láttam életemben olyan csoda szemeket. Pedig sok szép szemekkel volt találkozásom. Egész astronomiát irhatnék róluk. De ennek annyiféle volt a szeme, a mennyiszer változott az indulatja. Azért neveztem azt el tengerszemnek. Milyen a tengerszem? A hegytetőről nézve élénk zöld, az átelleni hegyoldal szálfái félig árnyékban tartják, a nap visszaragyog a másik feléből; vidám nevetés ez. Majd meg ha végig fodrozza a szellő, haragos zöldre válik, majd barnára, bakacsinra ; a felhő színét adja vissza, villámokat is lövell. Mikor leszáll az éj, fekete tükrében ragyognak a száz meg száz csillagok ; egy-egy futó fény végig ivlik benne, egy úszó vadmadár ezüst vonalat húz rajta végig: ez a megfordított mennyország. Két magas hegy vágánya közül előtűnik a telehold ; egyszerre aranynyá válik az egész tengerszem, fehér ködfoszlányok lebegnek fölötte, szellemalakot mimelve ; elkezdenek a hullámai tánczolni, minden ok nélkül, nagy fénykarikák terjengnek a közepéből, egymást előbbre tolva ; a hold megint eltűnik a hegyoldal mögé : világos kék marad a tükörlap. Ha pedig egészen leszállunk hozzá, összetákolt tutajon beevezünk rajta, akkor se nem kék, se nem zöld, hanem kristály tiszta, átlátszó a tengerszem. A part mentén zöld mohát, virágos kertet látunk a víz alatt. Eddig soha nem látott növények eregetik fel hosszú indáikon napvilágon nősző virágkelyheiket. Nagy, egyenesen álló növények, alakra a fenyőhöz hasonlók, emelkednek fel a mélységből, a vízszín alatt maradva ; fák, a miknek igazán meg van tiltva az égbe nőni. Csupa virágos kert a vízfenék. S e virágos kertnek nincs élő lakója. Se hal, se hüllő nem lakik benne. De egy lakója mégis van : a syrén. Nem az a mythosi csábalak, hanem egy torzalakú szörny, nagy fekete fejjel, veres kopoltyuval, két békalábbal s lomha halfarkkal...