A test [antikvár]

ELSÖ FEJEZET Énekel, éneke mostanában csaknem egész nap áthallatszik a falakon. Néha nem is ének az, hanem ujjongás, torokban megszólaló szív, madárcsicsergés, virágba borult bokor és hegyi patak. A falak mosolyognak: úgy adjuk, ahogy vettük, gondolják, tömje be a fülét, aki akaija, nekünk ez az ének kedvesebb, mint egy zongoraiskola vagy egy családi vihar, és akarva-akaratlan néha együtt énekelünk vele. A nyitott ablakban virágok nyílnak, az ének kiszáll az ablakon, leröppen az utcára, s a szenesember puttonnyal a hátán kevésbé fekete, a postás vidámabban lép a házba. Az ének azonban áthatol a falakon az alsó és a felső lakásokba is, beleütközik az elszunnyadt karosszékekbe, összegyűri a takarók elrendezett ráncait, belekacag a tükrökbe, el-elszakít egy cérnaszálat, vagy összeköt egy másikat. Lent egy békés család lakik, két gimnazista kislány, s az anyjuk,' egy hűvös hölgy, meg az apjuk, egy szűkszavú úr. A négy szobában szigorú bútorok állnak, csak a szolgálólány nevet gyakrabban, a kisasszonyok csak akkor, ha megfeledkeznek magukról, az úrnő és az úr már nem tud megfeledkezni magáról. Föntről betör az ének, áthatol a mennyezet egész négyszögén, az ember azt hinné, hogy a mennyezetet rózsák borítják el. A ház asszonya fölnéz a mennyezetre, mint egy be nem foltozott lyukra a harisnyán, és Pavla kisasszonynak kiszalad a könyv a kezéből. — Ne engedd magad egyre-másra kizökkenteni, Pavla! — szól az asszony. — . . . bizonyítja következtetéseink helyességét — fejezi be Pavla kissé türelmetlenül, de már útban van másfelé, az énekhez folyamodik valamiért. Kap valamit, amivel nem tudja, mit kezdjen, és inkább az után nyúl, amire éppen szüksége van, s lehunyt szemhéja alá bújik vele. Biztosan csokrot küldök neki, határozza el, egy operaénekesre gondolva. És hogy eltüntesse maga után a nyomokat, megszólal: