A test hangjai [antikvár]

A LISZT Pünkösd volt. A lisztérzékeny hölgy egy kihalt pályaudvaron ült és éppen sírt. Nemrég ejtette vissza retiküljébe a mobilját. Azt, hogy pünkösd van, nem vette volna észre, ha előbb unalmában, majd nekikeseredésében nem számol utána, hány hete is múlt már a húsvét, s ha a hosszúra nyúlt várakozásban fel nem idézi az összes eddigi húsvéthoz kötődő emlékeit. Negyven perc alatt harmincöt húsvétra emlékezett. Pedig nem látszott huszonnyolcnál többnek. Göndör, barna haját lófarokban hordta, lehet, hogy ezért. A húsvétokkal kapcsolatos emlékei, akárcsak az én emlékeim, pontosan olyanok voltak, mint az üdvözlőlapok, amiketa barátok meg a rokonok küldtek egykor nagy rendszerességgel, és amelyeken színes bélyegek voltak, a színes bélyegekre pedig más nyelven írták, hogy az ottani posta ennyibe meg ennyibe kerül. Kedveseink, kivettük végre a bundát a naftalinból, jól vagyunk, friss a levegő, a fiúk idén sánellal locsoltak, ölelünk benneteket, vagy a lisztet elhoztuk a malomból, a kutyákat szabadon engedtük. Virág már nullás lisztből süti a bejglit, és ha mégis úgy dön-tenétek, hogy erre jártok, ne féljetek a kutyáktól, feltétlenül öntözzétek meg a Virágot. Ilyesmik jöttek akkortájt a képeslapokon.