A testetöltött hó [antikvár]

Tartariát, mondja Abbá Huc - a képzeletben leggazdagabb és a legutánozhatlanabb minden vándorok között - vándormadarak népesítik be: „messze fön a légben láthatod szállani sűrű csapatjaikat, amint szeszélyes röptükben, mit mégis fegyelem vezet, ezerféle változatos alakzatot vesznek föl és ezek az alakzatok ismét fölosztanak, eltűnnek, hogy új csoportosulásnak adjanak helyet". Hasonlóképen a nagy és búskomor fönsíkok vidéke, mely egészen a magas Himalája fehér faláig terjed, igazi otthona a tavaknak: „Koko Nurs": bűbájosán kék zafirlapok hintik tele a földet, mint egy eltört, hatalmas tükörnek darabjai, melyekben az ég kékje verődik vissza. Egy ezek közül, elrejtőzve a Kailás déli lejtőjének még elérhető hótömegében, a Mánasa tó, a szent tengerszem. Ez a szintere elbeszélésünknek, amelynek címe annyira idiomatikus, hogy csak körülírás segélyébel fordítható le, de eredeti indiai aromáját még így is elveszti az átültetésben.